02:Chapter

 -Ki vagy te?

 -Ne légy ennyire kíváncsi, idővel megtudsz mindent.

Telefonomat visszasüllyesztettem a táskámba, majd rohanó tempóban haladtam vissza a busz felé. Próbáltam elvegyülni a tömegben, hisz a gyilkos valószínűleg nem nappal szeretne lecsapni. De honnan tudhatja a telefonszámomat? Még ha az arcomat is látta, abból nem tudhatja a személyi adataimat. Ami pedig rettentően nyugtalanító volt, az az, hogy ha ily könnyedén megszerzett rólam információkat, akkor nem lesz nehezére semmi sem. Mindig egy lépéssel előttem fog járni, és ez ellen nem tehetek semmit. Addig fog játszadozni velem, míg meg nem unja. Vagy amíg... meg nem öl.

A bejárati ajtó zárva volt, így a lábtörlő alatti kulccsal tudtam bejutni. A házban sötétség fogadott, csak egy cetli várt az asztalon. Anya és Dae Hye a nagyszüleimhez mentek, amíg én a kávézóba tartottam. Feldúltan lépkedtem fel a lépcsőn, majd ágyamba vetődtem. Fejemet a párnába fúrtam, és így voltam néhány percig, míg nem egy koppanás szerű hangot hallottam lentről. Kipattantam az ágyból, és a hang felé vettem az irányt. A saját otthonomban tartózkodtam, mégis mardosott belülről a félelem érzete. A lámpák egyszer csak elaludtak, a házban pedig ismét sötétség volt. Remegő lábakkal rohantam vissza a szobámba, az ajtót pedig bezártam. A biztonság kedvéért a redőnyöket is lehúztam, de a félelem ugyanúgy nem tűnt el. Szinte mozdulatlanul ácsorogtam a szobám közepén, de egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, előkaptam a bőröndömet, és hevesen pakolászni kezdtem. Minden kezembe akadó ruhát a táskába helyeztem, a megtakarított pénzemet pedig az egyik belső zsebbe rejtettem el. 

 -Yoon Mi, merre vagy?! - kiáltotta el magát a nővérem, ijedtemben pedig hátraugrottam egy lépést. A holmijaimat gyorsan el szerettem volna tüntetni a látókörből, de betoppant hirtelen, tekintete pedig egyből rám irányult. - Miért csomagolsz? Mész valahová?

 -Az igazat megvallva.. - túrtam idegesen a hajamba, majd némán ácsorogtam egy rövid ideig - elutazom.

 -Mi? Hová? - szemei kikerekedtek, csodálkozva állt meg velem szemben. Az igen jó kérdés, hogy hová.

 -Az egyik ismerősömnek köszönhetően lehetőségem akadt egy elegáns étteremben dolgozni. Tudod, nagyon jól jönne az a pénz, amit ajánlottak. 

 -Mégis hol van az az étterem?

 -Szöulban - adtam meg a legkiszámíthatóbb választ. Látszott rajta, hogy elsápadt válaszom hatására. Én sem erre számítottam, de a hirtelen kérdésére, csak ezt tudtam mondani. 

 -És mikor indulsz?

 -Holnap - mondtam határozottan. Nem maradhatok itt. Talán egy idő után anya és Dae Hye is belebonyolódna az ügyembe, ezt pedig nem akarom. Nem veszíthetem el még egy családtagomat. Egyszerűen beleőrülnék, ha újra át kéne élnem vagy nekem, vagy bárkinek is a családból. 

 -Gyere - húzott a fürdőszoba felé. - Nem mehetsz el így egy tekintélyes étterembe. 

 -Mit akarsz csinálni?! - rángatóztam, mikor megállított a tükörrel szemben, és egy ollót fogott a kezében. 

 -Szerinted hagylak ilyen búrával elmenni oda? Fodrásznak készültem, ne aggódj!

 -Ajánlom, hogy ne szúrd el - sziszegtem. Fájó szívvel néztem, ahogyan hosszú fürtjeim a padlóra hullottak. Szemeimet inkább becsuktam, mivel bármennyire is bízni próbáltam benne, nem igen ment. 

 -Készen is vagy, kinyithatod a szemedet - kuncogott. Lélegzetem is elakadt, mikor megpillantottam magamat a tükörben.

 -Jézusom! Te miért nem lettél végül fodrász? 

 -Apa azt szerette volna, hogy egy gazdag cégnél dolgozzak majd - mosolyodott el keserűen. - De mikor elment, egyszerűen nem bírtam semmire sem koncentrálni. Kezdett más irányba terelődni a jegyeim átlaga, egyben a munkára való lehetőségem. És mivel nem a fodrász iskolába jelentkeztem, már annak az esélye is kezdett a homályba veszni. Végül pedig egy kávézóban kötöttem ki. Remélem, Te sokkal több mindent fogsz elérni a nagyvárosban, mint én. Ne kövesd el ugyanezt a hibát. Csináld azt, amit igazán szeretnél. 

 -Ezt még sosem mesélted nekem - néztem rá könnyes szemekkel.

 -Sose kérdezted. De gyere, mutasd meg az új frizurádat anyának - ragadta meg a karomat, és már rohantunk is le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahonnan kiszűrődött a fény.

Annyira meg szerettem volna szabadulni a rámnehézkedő nyomástól, hogy nem gondoltam át jobban a helyzetemet. Egyedül voltam az ország másik végében lévő városban. Nem ismertem senkit, a megtakarított pénzem pedig egy napi étel árának felelt meg, mivel a többi a repülőjegyre ment. Otthon mindenki abban a tudatban élt, hogy jelenleg egy elit étterem egyik dolgozója vagyok, ehelyett az utcán sétálgattam egyedül, ki tudja merre. Bőröndömet magam után húztam, majd megtorpantam egy kávézó előtt. A lábam sajgott a fájdalomtól, ami a sok sétának volt köszönhető. Ki is száradtam, emellett hasznosabb foglalatosságnak tűnt az utcán való kóborlás helyett. A helyiség modern és hangulatosnak bizonyult. Rengeteg ember állt a sorban, ezzel bizonyítva, hogy egy jól működő helyről beszéltünk. Furcsának éreztem mindent, az otthoni életemhez képest. Busan is egy hatalmas város, de a kertvárosi része sokkal nyugodtabb volt, itt pedig mindenhol emberek tömegei nyüzsögnek. De a tudat, hogy a mai nap megszabadultam a gyilkostól, nyugodtabbá tette az így is felforgatott életemet. Már csak egy remek állás kéne, aztán pár év múlva sikeresen hazamehetnék. Akkor már a gyilkos is nagy valószínűséggel elfelejtkezne rólam. Talán én is róla. Akkor nem kéne többet álmatlanul forgolódnom minden egyes éjszaka, miközben attól rettegek, hogy bármikor lecsap rám. 

Lassan én kerültem a sor legelejére. Az eladó lány kedvesen ácsorgott velem szemben, majd eltűnt a látókörömből, mikor leadtam a rendelésemet. A jéghideg italt perceken belül meg is hozta, már csak fizetnem kellett. Tapogatózni kezdtem a pénzem után, azonban az összes zseben üres volt. A lány arca már kevésbé tűnt olyan mosolygósnak, mint az előbb. 

 -Azt hiszem ez a magáé - nyomta a pénztárcám a kezembe egy nagyjából velem egyidős srác. Öltönyt viselt, megjelenése pedig rendkívül elegáns és figyelemreméltó volt. El is időzött rajta a tekintetem, de visszatérített a valóságba újbóli felszólalásával. - Legközelebb vigyázzon jobban.

 -Köszönöm - hajoltam meg illedelmesen, arcom pedig szinte égett. Valószínűleg piros lehetett, de szerencsére nem láthattam magamat. - Kérnék még egy ugyanilyet az úrnak. 

 -Nem szükséges - mentegetőzött, de ezúton határozott voltam.

 -Csak ki szeretném fejezni hálámat. Szóval ne sértsen meg! - vettem el a két poharat, az egyiket pedig a kezébe nyomtam. Helyet foglaltam az egyik szabad asztalnál, amit nehezen, de végül megtaláltam. Az öltönyös alak egy ideig habozott, majd leült velem szemben. 

 -Köszönöm..

 -Yoon Mi - mutatkoztam be illedelmesen. - Én köszönöm, hogy megtalálta a pénztárcámat. Ha eltűnt volna, elég nagy bajban lennék most. De kinek köszönhetem?

 -Jong In vagyok - mosolyodott el. Barna haja az arcába hullott, szemei pedig csillogtak, miközben engem nézett. Valószínűleg még mindig piroskás színű volt az arcom, mivel elővillantotta hófehér mosolyát, ami hamar el is tűnt, ugyanis italát kortyolgatta. 

 -Meséljen magáról, Yoon Mi.

 -Nem lehetne, hogy tegezzük egymást? Kérem. 

 -Elnézést, csak megszokás - túrt bele a hajába. - Mesélj magadról.

 -Mire vagy kíváncsi?

 -Bármire. Elég céltudatlanul mászkálsz itt. Talán nem ide valósi vagy?

 -Busanból jöttem. Szerettem volna megismerni a fővárost, így ide utaztam. Talán még maradni is fogok, ha találok egy megfelelő állást - füllentettem kissé, mivel nagyrészt igazat mondtam.

 -Oh, és sikerült?

 -Egyelőre nem. Ma érkeztem ide.

 -Talán majd szólhatok valamit az érdekedben.

 -Azt megköszönném! - csillantak fel a szemeim. - Na és te? Van valami célod? Te sokkal határozottabb személyiségnek tűnsz.

 -Nem igazán. Csak azt szeretném, hogy a húgomnak a lehető legjobb életet biztosítsam. Tudod, én is elvesztettem a szüleimet, és most egy hatalmas nagy dolog nehézkedett rám. 

 -Remélem, hogy minden úgy lesz, ahogyan azt szeretnéd. Örültem a találkának, Jong In. Most mennem kell - hajoltam meg, és elhagytam a helyiséget. Az idő beesteledett. Sötét volt, enyhén hűvös, és még mindig fogalmam sem volt arról, hol is vagyok. Csak találnom kell egy hotelt, ahol megszállhatok, utána ráérek gondolkodni a továbbiakról. 

 -Hé, hé! - rohant utánam. - Nem mehetsz ilyenkor haza egyedül! Veszélyes a nagyváros este, főleg, ha az ember egyedül van. Hadd kísérjelek el. 

 -Köszönöm, de hazatalálok egyedül is - ellenkeztem. 

 -Kérlek. Úgy is csak most érkeztél. Talán segíthetek, mint helyi lakos.

 -Aish, rendben.

 -Na? Merre? - forgolódott. 

 -Öhm. Arra! - mutattam egy tetszőleges irányba. Elindultunk a sötét és forgalmas utcán, a számomra ismeretlen környék felé. Kínosan éreztem magamat, amiatt, hogy a nemlétező otthonom felé tartottunk. Egyszer rá fog jönni, hogy hazudtam.

 -Még messze vagyunk?

 -Igen - vágtam rá. -Jong In?

 -Hm?

 -Ismersz a közelben egy hotelt? Az egyik ismerősömnek kellene egy szállás..

 -Igen, úgy négy kilométerre van az egyik hotelem - válaszolta, mire elnevettem magamat. Halál komolyan nézett rám, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a nevetést. 

 -És melyik irányba van a 'hoteled' ?

 -Amerre most megyünk.

 -Király! - kurjantottam el magam, mire furcsán nézett rám. - Király, mert közel lehetek a barátnőmhöz. 

 -Értem - bólintott nagy komolysággal, de láttam, ahogyan elmosolyodott, mikor elkapta tekintetét. Yoon Mi! Hogy lehetsz ilyen kiszámítható?

 -Innen már hazatalálok, egy köpésnyire van az albérletem. Köszönöm, hogy elkísértél - torpantam meg egy padnál. 

 -Szívesen. További jó utat a kitűzött célod felé - vidáman intett egyet, majd megfordult, és elindult vissza a kávézó felé. Leültem a padra, bőröndömet a lábam elé tettem, és így néztem távolodó alakját. Ám hirtelen megfordult, és hitetlen mosollyal az arcán elindult felém.